Gyomorsavcirkáló

Újabban sajnos egyre inkább divattá válik, hogy céljaink megvalósításának érdekében, saját szerepünkből kibújva értékeljük túl mindazt, amit teszünk, hogy ezzel is nyomatékosítsuk: amit mi cselekszünk, az a jó, amit mi képviselünk, azt vallja mindenki. Ettől azonban propaganda ízű gumicukorrá válik az egész hóbelevanc, amivel már sokan nem képesek azonosulni, és szép lassan mindenki megfeledkezik a valós céljainkról, holott azok igenis fontosak lennének. Érdekérvényesítés helyett meg végül marad az öncélú feltűnési viszketegség, magamutogatás. Ehhez hasonló gondolatok futottak át az agyamon, mikor először olvastam, hogy a diáktüntetésekre egyenesen forradalomként hivatkoznak annak szervezői. Ha felelevenítjük megkopott gimnáziumi tudásunkat, azért talán láthatjuk, hogy a kettő még köszönőviszonyban sincsen egymással. A forradalom, mint fogalom számomra mindig egyfajta misztikummal bírt. Élvezettel figyeltem az iskolapadban, történelem órán a Petőfiről szóló történeteket, a költők, írók nemes küzdelmét, a Pilvax kávéházból meginduló pesti értelmiség harcát az aktuális rezsimmel szemben. Felnéztem rájuk, és a csodálatom manifesztálódása lehet, hogy majdnem minden évben szerepeltem a március 15.-i színdarabban. Kétségtelen, hogy a történelemkönyvek a hazaszeretetre való nevelés érdekében nem átallnak túlhangsúlyozni bizonyos eseményeket, de azt szerintem nem vitathatjuk, hogy ami 48-ban történt, az bizony tényleg nagy dolog volt. Ennek tükrében a fogalom extracsípős, üvegszilánkos vazelinnel való megerőszakolásának érzem, ha valaki egy olyan kaliberű megmozdulásra, mint a mostani, ezt a jelzőt aggatja. Különösképp ellenszenvessé teszi a dolgot, ha ez a valaki pont résztvevője a mozgalomnak, és önmagát már-már forradalmárként, vagy valami hasonlóként aposztrofálja. Ezért aztán nem éreztem létjogosultságát egy olyan "Ők állnak a diáktüntetések mögött" cikk megjelenésének sem, ami csupán arra hivatott, hogy pár embert kiemeljen a reflektorfénybe. Az egész olyan hatást kelt, mintha a demonstráló fiatalok állnának sorban az 5 perc hírnévért, hogy egy kicsit hadd legyenek ők is igazi forradalmárok, amolyan Petőfik. Ezúttal nem színpadon, élőben. Amellett, hogy hitelüket vesztik, lassan valóban elhiszik magukról, hogy mindenki az ő álláspontjukat képviseli - mert hát forradalmárok - ezért nem félnek a véleményüket leerőszakolni mások torkán. A HaHa tagjait például a BTK megszállása során őszintén meglepte, hogy az amúgy szintén dicsőn hangzó „Első Magyar Egyetemfoglalás” nem mindenkinek tetszik annyira. Az órák folyamatos leállításával a negatív visszajelzések miatt végül fel is hagytak. A mostani helyzetben igazán fontos lenne, hogy a fiatalság végre képes legyen egységbe kovácsolódni, és ne szétzilált, magatehetetlen birkanyájként húzzon szét. Ehhez viszont egy olyan értelmiségiekből álló mozgatórugó, szervezet kellene, ami már elég érett ahhoz, hogy önmagáról józan fejjel tudjon gondolkodni, és magát egy olyan szerepben lássa, amiben valójában van. Nem állítom, hogy a HaHa alkalmatlan lenne erre, de úgy érzem, jelen pillanatban még igencsak gyerekcipőben járnak, és nem nőttek fel minden téren a feladathoz. Mindenesetre drukkolok, hogy minél előbb megtörténjen ez is.

Savkalauz